Falusi mesék 3.

A Falusi mesék keletkezésének is egy külön története van. Még 2005 decemberében hivatalosan kiléptem a MÁK szerkesztőgárdájából, mert gondoltam, hogy 3-4 év bőven elég volt belőle, de az akkori főszerkesztőnő (Titi), nagy nehezen rábeszélt a visszatérésre. Gondoltam magamban, jól van, valami hülyeséget összedobhatok neki meg a bandának, hogy aztán többször ne gondolja meg magát, ha ki akarok szállni;) Na, akkor született az első falusi mese a "Bözse néne szépsége" címmel, aztán még volt egy második is "Ördögűzés Abonyban" címmel. Aztán úgy gondoltam, hogy elég a szórakozásból, és egy harmadik alkotással le is zárom a ciklust. Na, ez van most itt alul. A MÁK most úgy néz ki, hogy a fiatalokat nem nagyon érdekli az újságszerkeztés. 2008 decemberében még kijött még egy utolsó szám, amibe mondjuk már nem írtam egy cikket sem, max. csak a főszerkesztői előszót. Szóval vége egy korszaknak, és úgy néz ki, egy újságnak is. A vershez jó szórakozást!

Diszkó az ivóban

Akkor hát elkezdem, nem váratom a népet,
rímekben tálalom utolsó mesémet.
És hogy benne mindenki örömöt leljen,
szódavíz is legyen a közelben.

Áprilisi tréfának szántam ezt a rímet,
mert sörre gondoltam s nem szódavízre.
Vizet csak azok elébe,
ki a régit új májra cserélte.

És hogy ne mindig ugyanazt halljátok,
legyenek a szereplők taljánok...
mert őket jobben szeretik a lányok,
mint a szerzetes barátot.

De félre ne értsétek,
(csak kocsmában, ha kishuszárt kértek),
én nem gondolok itt az olasz népre,
csak a szereplők szintjére.

Ugorjunk is akkor kocsmából kocsmába,
Mariska néném faintos pultjára...
mert ez az eset ott esett meg,
mikor egy embert nem ismertek fel.

Nyílott az ajtó, mit nyílt, kidőlt keresztbe,
betoppant egy paraszt bicskával nerezben.
Látszott rajta, tapasztalt ember,
körbenéz egy szemmel, másikkal meg rendel.

Mondanom sem kell: felhangzott egy ének,
mint ha ólból törne elő, olyan szépen.
A kocsma többi része sem maradt nyugodtan,
jutalmazták érte öt-hat pofonnal.

Odamegy az ember, rácsap az asztalra,
felreped a kezén a bőre a parasztnak.
Nem celofánból van az, hogy eltörjön alatta,
oldalt nikkelt fa tartja.

Összenéznek páran, érződik a veszély,
fedezéket keresve hull a pohárba egy légy.
Kivillan a bicska, talpon minden ember,
egy kört még sietve mindenki rendel.

Uriemberek ezek kérem,
megvárják míg minden ser készen,
addig dobnak a csibéknek
s megisszák a töményet.

„Csak tisztán, semmi rossz mozdulat”,
hangzik a sarokból egy mondat.
Rögtön leköpték, ki mondta,
mert keverni senki sem szokta.

Az első pofon Mariska nénémet érte,
pangott volt a ser, mit adott a népnek.
A második pofont is ő kapta,
mikor belerohant a falba.

A hangulat tetőfokára hágott,
mindenki asztallal táncolt,
nehezére csak annak esett,
ki már nem látott.

Leesett azonnal, mit feldobtak az égbe,
szék, faláb hullott az emberek fejére.
Sértetlen csak az maradt,
kit az asszony aznap marasztalt.

Nagy hepaj volt, úgy emlékszem rája,
csilláron lógott a Pistike papája.
Egy a pulton, ketten az ablakban
vitatható fogazatban.

Néha belevágott az idilli zajba
egy összetört üveg hangja.
Ilyenkor összenézett a jónép,
nem-e az ő poharuk darabja.

Megkönnyebbülés csak annak az arcán látszott,
ki már gyerekkorában is sósavval játszott.
A többiek csak fogták hasukat nevetve,
mikor bedobtak még egy felessel.

Mondanom sem kell, mi lett a vége,
sodrófa várt otthon a jónépre.
De a legrosszabb csak másnap érte őket,
mert nem lett egy hétre kocsmázás belőle.